Mágikus lélekiskolázás (X.):

 

E tankönyv elméleti részében utaltam az istenfogalomra és most a fejlődésében előrehaladott mágus megközelítheti ennek megvalósítását. Mielőtt elkezdené feldolgozni tanulmányainak ezt a szakaszát, vizsgálja meg magát, tökéletesen uralja-e valamennyi fokozat lélekiskolázást, elérte-e a mágikus egyensúlyt, és megnemesítette-e annyira lelkét, hogy maga az Istenség lakhasson abban. Az Istennel való gyakorlati összeköttetésről sok vallás beszél, és a legtöbb azon az állásponton van, hogy valaki Istenhez (tisztelet, kérés, köszönet formájában) imádkozik, akkor a kapcsolat ezzel már el is érhető. A mágus számára, aki a fejlődés nehéz útját eddig megjárta, ez az állítás természetesen nem elegendő. Az ő számára Isten, lényegében a legmagasabb, a legigazabb, a legtörvényszerűbb, ami egyáltalán létezik. A mágus ezért már fejlődése kezdetén tekintetbe vette z egyetemes törvényt, fejlődése folyamán tisztelte és ápolta azt, és az istenfogalmat is ebben az univerzális törvényszerűségben kell megértenie. A mágus, bármilyen vallásnak is a híve, keresztény vagy zsidó, buddhista vagy mohamedán, hindu, brahman vagy egyéb vallásfelekezet tagja, és a beavatottság útját járja, isten-fogalmában tisztelnie kell az univerzális törvényszerűséget. A keresztény legmagasabb ideáljában Krisztust fogja imádni, és a négy alaptulajdonságot fogja tulajdonítani neki, melyek a mindenütt jelenlévőségben nyilatkoznak meg. A négy alaptulajdonság: a MINDENHATÓSÁG, a BÖLCSESSÉG vagy MINDENTTUDÁS, a MINDENSZERETET vagy IRGALMASSÁG és a HALHATATLANSÁG. Ezek tudatában Krisztust a mágus nem csupán kiválósággal rendelkező megnyilvánulásként fogja tisztelni. Ugyanez érvényes a hinduizmus vagy egyéb vallások követőire is. Ha a mágus helyesen dolgozik és mágikusan érett, istenelvét e négy alapra fogja helyezni, az elemeknek megfelelő alaptulajdonságaival együtt, és istenségének e négy alapaspektusa fogja legmagasabb istenszemléletét képviselni. Istenéről alkotott fogalmát nem kell egy még élő vagy valaha élt személyhez kötnie, ez szimbolikus is lehet. Alapjában véve teljesen közömbös, hogy a mágus Krisztust, Buddhát, Devit, a Napot, a fényt, a lángot vagy egyéb szimbólumot képzel el legmagasabb istenségének. Itt az elképzelés kevésbé fontos, mint az a meghatározó kiválóság, melyet elképzelésébe helyez. A mágus számára, bármely valláshoz, világnézethez tartozik is, elengedhetetlen, hogy az istenfogalom a legmagasabb, a legdrágább, a legértékesebb és a legtiszteletreméltóbb legyen, mely felett semmi nincs. Istenével négyféleképpen jöhet létre kapcsolat: misztikus-passzív; mágikus-aktív; konkrét; és absztrakt módon. Az igazi mágusnak uralnia kell mind a négy formát, és saját maga döntheti el, hogy a későbbi állandó kapcsolathoz melyik formát választja.

   Istennel való kapcsolatban misztikus-passzív formája a legtöbb szent és valamennyi hívő sajátja, akiknek az elragadtatásban vagy extázisban valamilyen módon megnyilatkozik az isteni elv. Mivel a mágus nem tudja, hogy Isten milyen formában fok neki megnyilvánulni, az szemlélete legmagasabb foka szerint fog megtörténni. A keresztényeknek például Krisztus alakjában. Valamilyen szilárd szimbólumban, mint egy fehér galamb, a Szent Lélek vagy egy kereszt formájában; mindez már másodlagos. Itt első sorban az istenség kiválóságáról vagy tulajdonságáról van szó, mely megnyilvánul neki. Az ő szellemi és lelki érettségétől függ, hogy milyen mélyen, erősen és áthatóan nyilvánul meg neki az Isteni. Ezt a megnyilatkozási módot azok az emberek élik át, akik testi elvonatkoztatottságba vagy extázisba kerülnek mély meditáció vagy imádság által. Minden misztikus, teozófus, bhakti jógi és a többi, mind az általa áhított cél elérését látja Istenének e megnyilatkozási formájában. A vallástörténet nagyon sokszor utal erre a misztikus, Krisztussal egybekötöttségre, ezért nem szükséges itt példákat felsorolni.

   A mágikus-aktív megnyilvánulási mód a legtöbb mágus sajátja. Az iskolázott mágus felhívás útján kísérli meg az istenséghez közeledési, vele kapcsoltba lépni. Itt is lehet szó extatikus állapotról, csak ez itt nem kísérőjelenség, mint az előző megnyilatkozási módnál, hanem tudatos, és fokról-fokra jön létre. Ennél a megnyilatkozási módnál a mágus bensője, azaz szelleme Isten elé megy, és Isten elébe jön. Az istenségnek e mágikus-aktív módon történő hívása theurgikus, valóban mágikus, melyet a mágus csak akkor engedhet meg magának, ha elérte az igazi fejlettség állapotát. A hívás módja az egyén dolga, erre nincs előírt szabály.

   Mind a misztikus-passzív, mind a mágikus-aktív istenhívás történhet konkrét vagy absztrakt formában. Konkrét hívás, ha az istenséget meghatározott formában képzeljük el, míg az absztrakt hívás az elvont isteneszmén, az isteni kiválóságok képzeletén nyugszik.

   Az isteneszme egyes megnyilvánulásai lehetőségeinek gyakorlata nagyon egyszerű. Ha a mágus transzban az Akasha elvben meditál istensége és annak tulajdonságai felett, és meditációja során a várt isten-szimbólum megjelenik neki, úgy misztikus-passzív isten megnyilatkozásról lehet beszélni. Ha azonban a mágus plasztikus meditációja által hívja istenségének egyes tulajdonságait, függetlenül attól, hogy azt konkrét vagy absztrakt formában képzeli el, mágikus-aktív istenhívásról van szó.

   Aki fejlődésében eddig eljutott, az Istennel való összeköttetésnek nem csak a misztikus-passzív módját tudja megvalósítani, hanem a mágikus aktívat is. Ezért részesítem előnyben a konkrét és absztrakt módszereket, melyeket a mágus uralni tud. Isten konkrét megnyilvánulásának befogadására felkészítő előgyakorlat lényege, hogy magunk elé helyezünk egy képet vagy szimbólumot a tisztelt istenségről. A mágus ászanájában ül, tekintetét addig rögzíti a képre, ameddig behunyt szemmel, vagy fehér felületen is meg nem jelenik az istenkép. Az istenségnek ez a vizualizálása igen jó előgyakorlat, mert hozzásegíti a mágust, hogy az istenképet megjelenítse maga előtt. Ezt az előgyakorlatot a mágusnak addig kell ismételni, míg minden időben, helyen és helyzetben, a legkisebb megerőltetés nélkül úgy tudja elképzelni az általa tisztelt istenséget, mint a valóságban. A képet ezután összekötheti a megfelelő isteni tulajdonságokkal. Kezdetben nem tudja majd az elképzelt képpel összekötni mind a négy isteni alaptulajdonságot, melyek felett az előző fokozaton meditált, ezért az egyes tulajdonságokra egymás után állítsa be magát. Az imaginációban nagyon fontos az isteni tulajdonságok meghatározása, amit addig kell ismételni, ameddig a mágus istensége a négy alaptulajdonsággal felruházva válik érzékelhetővé előtte. Ha ezt elérte, a mágus az általa tisztelt istent nem mint képet, hanem mint élő, ható, sugárzó valóságot képzelje el, olyan intenzitással, mintha Isten, személyes Istene állna előtte. Ez az úgynevezett konkrét összeköttetés az istenséggel. Minél gyakrabban követi a mágus ezt a módszert, annál erősebb, hatásosabb lesz számára a vizuális és érzékelt istenség. Ha a mágus érzi, hogy létrehívott képébe minden imaginációt belehelyezett, amit az istenfogalomról és megvalósulásáról alkotott, akkor gondolja el, hogy ennek az élő istenségnek, amely nagy fényben és mind a négy alaptulajdonsággal jelenik meg előtte, egész testét magába veszi, és a lelke helyére kerül. Ezt a mágus mindaddig ismételi, amíg az istenséget oly erősen nem érzi saját magában, hogy elveszti személyes tudatát, és az elképzelt istenségnek érzi magát. Ezen eggyé válás többszöri ismétlésével a mágus átveszi az általa elképzelt kép tényleges tulajdonságait, és már nem ő, hanem mint saját istensége fog hatni. Ezzel átéli az egyesülést személyes istenével és szájából már nem saját tudata, saját szelleme és saját lelke beszél, hanem Isten megnyilvánuló szelleme. Itt a mágus összekapcsolódik istenével, az összekapcsoltság állandósulásával. Istenével egyé válik, és részesedik valamennyik alaptulajdonságában. Istennel való tényleges egyesülés módszere a további mágikus gyakorlathoz rendkívül fontos, mert a mágusnak ugyanezen a módon minden istenséggel tudnia kell magát összekötni, függetlenül attól, hogy milyen vallásról van szó. Az idéző mágiában és a theur mágiában ez a gyakorlat nagyon fontos, mert a mágus csak ilyen módon tud egy istenséggel mindenkor kapcsolatba lépni, és az alárendelt lényeket arra bírni, hogy akaratát teljesítsék. Minden tanítvány számára logikus és magával értetődő, hogy ezen a módon a mágus oly erősen képes összekötni magát az istenelvvel, hogy neki is tulajdonává válnak a pontosan meghatározott Istenség erői, mellyel magát lelkileg egybekapcsolta, és ezek, mint benső tulajdonságai megmaradnak, még ha nincsenek is közvetlen kapcsolatban a képzelettel. Ezeket az isteni tulajdonságokat mi, beavatottak, mágikus képességeknek, okkult erőknek vagy SIDDHI-nek nevezzük.

   Ha a mágus jól uralja az egybekötöttséget elképzelt istenségével, elkezdi a kapcsolat elvont formájának megvalósítását a valóságos Istennel. Kezdetben az isteneszmét egy képzethez kötheti, mint például a fényhez, tűzhöz és hasonlókhoz, de később ettől tekintsen el, és csupán a minőséget sűrítse, először önmagán kívül, azután saját magában. Az isteni tulajdonságok minőségét itt is először az elemeknek megfelelő szervhez kell kapcsolni, mint például a mindenhatóságot a fejben, a szeretetet a szívben kell absztrakt módon érezni. E gyakorlat többszöri ismétlése után az elvont isteneszmével annyira azonosulunk, hogy a továbbiakban nem lesz szükség valamely testrész vagy testtáj elképzelésére. Ezután egyetlen eszével lehet összekapcsolni a négy alaptulajdonságot, mely istenfogalmunkat a létező legmagasabb szinten nyilvánítja meg bensőnkben. Többszöri ismétléssel annyira mély lesz Isten megnyilvánulása, hogy magunkat határozottan istennek fogjuk érezni. Az istenkapcsolat olyan mély legyen, hogy a meditáció alatt isten nem létezhet bennem vagy kívülem, alany és tárgy annyira olvadjon eggyé, hogy nem létezhet más, mint „Én vagyok Isten.” Vagy, amint a Védákban áll: „Tat twam asi – Ez vagy Te”.

   Eddig eljutva a mágus befejezte mágikus fejlődésének asztrális részét és meditációit, a további gyakorlatokkal már csak elmélyítheti és megerősítheti tudását.