A démonok, akik köztünk élnek:

 

Összegyűjtünk számos hiteles, tudományosnak tekinthető megállapítást a démonokról, melyek szerteszét (könyvekben, net-en, grimoarokban, stb.) fellelhetőek, hogy hosszas nyomozgatás helyett (amit a 987 és 654 szerzője már megtett helyettetek) egy helyen olvashassátok őket. A forrást, ahol tudjuk, mindig feltűntetjük.

 

   Mit érdemes, mit kell tudni a démonokról? Kell-e egyáltalán törődnünk velük, vagy ők is csupán olyan „meselények”, mint a tündérek, sárkányok, villámsebhelyes varázslótanoncok? A válaszunk: a Földön sokmilliárd ember hisz a Bibliában leírt dolgokban, rendszeresen imádkozik, templomba jár, vagy legalábbis úgy tesz, mintha hinne a kereszténység szent könyvében, ami a démonokról, mint létező lényekről beszél – ebből számunkra az a logikus válasz következik, hogy igen, a démonokkal foglalkozni, őket kiismerni nem lehet haszontalan dolog.

(De ha mégis az, viszont közben jól szórakozunk, akkor is minden szupernyerő, nem?!)

 

Szóval a démonok... Kik is ők?

 

Első meghatározás:

 Démon

 (daimon - görög szó), eredetileg istent jelent, később az isteneknél alacsonyabb, az embereknél feljebbvalókat, kik majd jó-, majd rosszindulatúak. Mint ilyen az istenek s emberek közt a középen álló hatalmakról körülményes és részletes rendszerek következtek a népek vallásában és gondolkodásában, amelyeknek nyoma ma sem veszett el végkép. A mitológiák egy része démonológia, démonok tana, egész szellemsereg képzelt valója, mely az istenek s emberek világa közt terül el s mintegy egybekapcsolja. Az egyiptomiak képzelete szerint mérhetetlen sok ily démon van, kik mindenütt az ember közelében laknak, a vízben, földben s levegőben. Az indusok körülbelül 30000 démont imádnak. A kalandoroknál is vannak tűzi, légi stb. szellemek. A perzsáknál vannak jó s rossz szellemek, izedek és dewek, amazok Ormuzd országában laknak, emezek Ahrimanéban. A zsidóknál is később, mikor a babiloni fogság idejében a perzsákkal érintkeztek, kifejlődött egy démonológia, mely alapjában hasonlít is a perzsára. Vannak jó és rossz szellemek; az előbbiek élén a hét arkangyal áll, az utóbbiakén, kiket sátán vezet, hét arkördög. Jézus idejében a betegségek egy részét, a nyavalyát, őrültséget stb. a démonok okozzák, kik az emberbe bebújnak, s akiket ki lehet onnét kergetni. A kereszténység első korában ez a kikergető hatalom külön foglalkozás, az exorcistáké, később ez a hatalom általában a papokra száll. A gnoszticizmusban, a rabbinizmusban és a kabbalában a démonológia egységes részletes alakot ölt, mint a babonának filozófiával elegyített tudákos rendszere. Kedvesebb és költőibb képe van a démonológiának a görögöknél. Eredetileg a démon általában isteni hatalom, mely majd sújtja az embereket, majd emberfölötti erőt ád nekik. Heodnál, kinél a homéri korszak naiv képei idegen fölfogásokkal s tudákos gondolatokkal szövetkeznek, a démonok már nagy szerepet visznek; az istenek s emberek közt állanak, körüllebegik az embert, mert a jog s erkölcs őrei, de a természetben s az elemekben is működnek, majd áldást, majd bajt hozva az emberekre. Később ez a kettéosztása a démonoknak még határozottabb alakot ölt. A démonok részint a főistenek kísérői, szolgái, s mint ilyenek külön egyéniséget s nevet kapnak (s koribansok Rhea mellett, Deimos és Phobos Ares mellett), részint pedig egyes emberekhez (népekhez is) vannak kirendelve, s azokat kísérik születésüktől kezdve halálukig a kiválasztottakat. Majd úgy képzelik, hogy minden embernek lehet jó és rossz démonja (agathodaimon, kakodaimon), majd hogy azon egy démon tesz jót és rosszat. Ilyen démon híres példája Sokrates daimonionja (l. Sokrates), akinek szavát hallja, s aki őt mindig a rossztól megőrzi. Az újplatonikusok rendszerében a démonok fontos helyet foglalnak el, alsó istenségek, kik istenek s emberek közt közvetítenek s az isteni parancsokat végrehajtják. A rómaiaknál a démonok géniuszok (l. o.). A kereszténység első századában a démonokban való hit igen erős; a régi pogány istenek mind gonosz démonokká lesznek, azon kívül is vannak démonok, de mind gonoszok; a pokol gyűlöltjei, isten ellenségei, akikkel a jámboroknak sokat kell küzdeniük, mert ők tántorítják el őket a jó úttól, valamint ők voltak okai az egész pogányságnak, elvakítva az emberek eszét. De majdnem minden népnél találjuk az ily hatalmas valókba vetett hitet; a magyar manók is ilyenek, a német koboldok, hegyi szellemek stb. Ma a démon, démonikus, mint gonosz, rendkívüli hatalmat, erőt jelentő kifejezés él a nyelvben. L. Hild; Etude sur les démons dans la littérature et la religion des Grecs (Páris 1881); Laengin; Der Wunderun Daimonerglaube der Gegenwart (Lippcse 1887); Rohde, Psyche (Freiburg 1890).

Forrás: PALLAS NAGY LEXIKON

 

Nos, mint biztos kiszúrtátok, a fenti idézet kissé régies, számunkra már furán hangzó nyelvezettel íródott, hisz a Pallas Nagylexikont nem ma adták ki, forrásadatai pedig az 1800-as évek végéről származnak. Ettől függetlenül kezdeti meghatározásnak nem rossz, attól függetlenül, hogy néhány dologban téved. Szerintünk ugyanis a démonok közé nem sorolhatóak be a manók, koboldok (Pumukli, mint démon – na, ne már!) – ők egy egészen más kategóriát képeznek.

 Lássuk az általunk készített modernebb meghatározást:

 

A legtöbb néphitben és a különféle vallásokban egyaránt fellelhetők a természetfölötti rossz szellemek, a démonok. Az ősember babonás félelmet érezhetett a veszélyes természeti jelenségektől, amit a rosszindulatú szellemeknek tulajdonított, akiket félelmet keltő, torz és ijesztő alakoknak képzelt el.

Az eszkimók akik amerikai sarkvidéken élnek a démonok káros tevékenységének tartották a kemény fagyokat, a hóvihart, hófúvást.

A kamcsatkaiak azt hitték, hogy a hegyi szellemek a tűzhányók krátereiben élnek.

 A gonosz démonok közül félelmetesek az erdei, a hegyi, a vízi, a tengeri szellemek, de különösen veszedelmesek a törzsi gyilkos szellemek, mert ők a kisfiúkat és a beavatásra váró fiatalokat pusztítják el.

 Óceániában a síron túli világ szellemeit óriási disznókként képzelik el, amelyek felfalják lelkét azoknak, akik nem ültettek életükben legalább egy pandanus-fát; máskor pedig, mint óriási rák jelennek meg, aki felzabálja mindazokat, akik a temetései szertartásra nem hoztak disznókat.

 

 A perzsáknál a démonok hite a zoroasztrizmusban lelhető fel. Démon felfogásukban a Jó Úr, Ahuramazda főisten jóságos szellemei állandó harcban állnak a gonosz, pusztító főisten, Ahriman rossz szellemeivel.

 

 A zsidó vallásban is léteznek rossz vagy szőrös démonok, ők azok, akik a pusztában bolyonganak, romok közt tanyáznak, sírokban megbújnak, és az embereket mindenféle bajjal sújtják. Az ókori görögöknél a démonok természetfölötti hatalommal bírtak. Hésziodosz görög költő (i.e. 8. század) azt vallotta, hogy az aranykorban elhunytakból lettek démonok. A későbbi rangsorolás szerint a démonok alacsonyabb rendűek lettek az isteneknél, de magasabbak az embereknél. Ezért a keresztények a pogány istenek cselekedeteit a démonoknak tulajdonították, akiket a bukott angyalokkal azonosítottak.

 Az Újszövetség görög szövegében a démon maga az ördög, a démontól megszállt nyavalyatörőst Jézus ördögűzéssel gyógyította meg. Az Újszövetségben Jézus úgy szól Belzebubról, mint a démonok fejedelméről, a Sátánról.

 

Az iszlámban a démonok hierarchiájának a csúcsán Iblísz, az ördög áll, akit Saitánnak (Sátánnak), vagy aduv Alláhnak, isten ellenségének is neveznek. A zsidó és keresztény hatásra Iblísz a rosszat hozó szellemek, a dzsinnek seregének a vezére. A dzsinnek, noha Allah rokonainak tartották őket, gyakorta rossz szellemek. A legenda szerint Allah füstmentes tűzből alkotta a dzsinneket, ezért képzelik azt, hogy tüzes, légies lények és módfelett okosak.

 A hinduizmus démonai, a dévák, az istenek ellen küzdenek. Megtalálhatók köztük a kígyódémonok, a nágák, Ahi, az aszály démona és Kamsza, az egyik fődémon. Indiában az embereket gyötrő és üldöző démonok, a ráksaszák, akik vetélkednek az istenekkel, az emberek ellenségei, megbolondítják őket, próbára teszik a szent embereket, és a temetőkben kísértenek. Az indek gonosz démonai, a pisácsák betegségeket terjesztenek, az embereket megtámadják, húsukkal, vérükkel táplálkoznak, és többnyire olyan helyen kísértenek, ahol előzőleg erőszakos halállal halt meg valaki.

 A buddhisták szerint a démoni erők gátolják a nirvána elérését. Mára, lányaival, Ratival, a vággyal, Rágával, az élvezettel és Tanhával, a nyugtalansággal próbálta lebeszélni Gautama Sziddhárthát, vagyis Buddhát a megvilágosodás eléréséről.

 Délkelet-Ázsiában a buddhizmus magába olvasztotta a helyi néphit sok-sok démonját. Bhután emeletes házainak földszintjén az éléstárak vannak, a lakótér pedig az emeleten található, mert ide nem tudnak felmászni a meredek falétrán a démonok.

 A japán Wajimában évente megtartják a dobok és a démonok ünnepét. Ilyenkor kimonós, maszkos fiatalemberek, vállukon ereklyetartókkal, fejükön tengeri moszattal, egy óriási máglyánál várnak megtisztulásukra.

 Az angolok Puck nevű szelleme, hol mint incselkedő manó, hol mint rosszindulatú démon jelenik meg. William Shakespeare angol író (1564-1616) Szentivánéji álom című vígjátékában szereplő Puckja azzal dicsekszik, hogy képes alakját megváltoztatni, a tejet megsavanyítani, az éjszaka úton levőket eltéríteni, a tiszteletben álló öregasszonyokat elbuktatni. Puckhoz hasonlít az írek és a walesek házi szelleme: púca és pwcca.

 A közfelfogásban a démon meghatározza az egyén sorsát, ezáltal mindenkinek lehet egy személyes démona. A mai értelemben nemcsak az ártalmas, kártékony lények démonok, hanem gyakran olyan nőket is démonnak tartanak, akik szerelmükkel megrontják, megnyomorítják partnerüket.

 (Forrás: Terebess Lexikon)

 

És még tovább kutakodva ezt találtuk:

Démonok nyomában:

 Ki ezt, ki azt ért a démon szó mögé. Van, aki szerint a sátán maga, mások úgy vélik, csupán egy szellem. Van, aki hisz bennük, van, aki nem – bár mit is jelent pontosan a „hinni” ebben az esetben?! Sokak szerint ártó, mások szerint szövetséges. Arábiában például napnyugta után nem szabad vizet kiönteni az udvaron, mert ha véletlen egy démont találunk el az esti szürkületben, bajt hozunk a házunkra.

 

Démonok a görög panteonban:

 A görögöknél "damionész"-nak vagy „daimon”-nak hívták, és a rossz szellemek gyűjtőneve volt. Korábban - Homérosz idejében - ezt a szót csupán a "természetfeletti" egyetemleges kifejezésére használták Később (Platón után) azonban megtelik kellemetlen töltéssel és a "Daimon"-okat ekkorra mát a betegségek okának tekintették. Főleg az elmezavarokért tartották felelősnek őket, de gyakran a járványok terjedéséért is démonokat okoltak. Voltak olyan nézetek, hogy a démonok az Isteniek és az emberek régiója közt élő köztes világ lakói. A démonok eszerint megosztják az emberekkel az ösztöneiket és indulataikat, megidézhetők és sajátos nyelvezetük van. Sőt, az élelmiszerekkel is be lehet vinni démonokat a szervezetbe. Mindebből az derül ki, hogy nagyot téved, aki azt hiszi, hogy a Biblia „találta fel” a démonokat! Már előtte is léteztek, tudtak róluk, bár inkább rossz szellemekként gondoltak rájuk!

 

Az elemek démonai:

 A tűz, a víz a levegő és a föld démonai különleges erővel bíró, ősi erőt testesítenek meg. Az anyagdémonok, melyek növényekben, kövekben laknak, általában kisebb erejűek, és a későbbi mitológiákban már az is felmerül, hogy szándékaik nem csupán ártó lehet, hanem - általában, ha önös érdekük is úgy kívánja - segítenek a jókon, az igaztalanul szenvedők mellé állnak, vagy bosszút állnak azokon, akik igazságtalanul cselekszenek.

 

A zsidóság démonai:

 Lapozzuk fel a Biblia Ótestamentumát L. Mózes 4,1-4 -nél. Ebből látjuk a lázadás tanát. Azoknak az angyaloknak a végleges mélybe zuhanásával foglalkozik, akik áthágták a teremtés rendjét és démonokká lettek. Ebből alakult ki később a keresztények démontana is, amit még tovább árnyalt a dualizmus elmélete, ami szembeállította a fény és sötétség birodalmát egymással. No, erről azért sokkal többet is lehetne beszélni, hisz a keresztény egyház a középkorban „nagy sztárokat” csinált a démonokból. Tulajdonképpen akkor jutottak a csúcsra, hisz minden gonoszság, rossz és csúnyaság okozóinak, elkövetőinek vagy kiprovokálóinak kiáltották ki őket. A Bibliából és az oda be nem válogatott, úgynevezett apokrif iratokból tudjuk, hogy a démonok (a keresztény mítosz szerint) lázadó angyalok, akik a földön, az emberek között akartak élni, őket megtanították számos „tiltott” dologra, mint pl. a művészetek és mágia (vajon Isten nem akarta, hogy képeket fessünk, könyveket írjunk, táncoljunk és punk-zenekarokat alapítsunk???? – tán csak nem azért, mert a művészetek gondolkodásra serkentik az embert, pedig buta birkákként könnyebb volt fölöttünk uralkodni? Na, mindegy, csak úgy kérdem.). A lázadó angyalok eztán büntetést kaptak, bár kissé zavaros, hogy miként és mit. Egyrészt megteremtetett az Alvilág, vagyis a Pokol, ahova száműzve lettek, másrészt meg lett nekik ígérve, hogy a világnak végén ki lesznek csinálva. Közben viszont a Pokolban élve a démonok folyton azon mesterkednek, hogy az embereket becsapják, rossz útra térítsék (megint csak érdekes, hogy minden, ami Isten szerint rossz, általában tök kellemes, klassz és menő – hm).

 

Démonok a néphitben:

 A démonok a magyar és a környező országok néphitében mindenhol ártó szándékúak. Különböző alakokat ölthetnek, de leggyakrabban testetlenek. Megszállják, kölcsön veszik az embert, a kereszteletlen csecsemőket, vagy a lábasjószágot. Betegséget okoznak, amit a pap, a szentelt víz, vagy a pogány mágikus ráolvasás űz ki az emberből. A démonoknak hívei is vannak, akik szövetségesükké fogadják, segítséget remélve ettől. Szent Ágoston szerint is minden betegségért a démonokat kell okolni. A démoni képességek birtokosa gyakran olyan betegséget kap, ami a tudatállapot olyan módosulásával jár, hogy képessé válik "lehetetlen dolgokra", vagy a jövendő eseményeinek megjóslására. Befolyásolhatják az időjárást, de a démonnal való paráznaság bűnébe is eshetek. Ezekre a babonás tanokra alapult a középkori boszorkányüldözések filozófiája is. Az utóbbi időkben a népi és városi nyelvhasználatban a démonok a sátán szolgái. Szellemlények. Vannak, akik magával a Sátánnal azonosítják.

 

A varázslókönyvek démoni nevei:

 A "bölcsek kövét" kereső szabadkőműves és más alkimista csoportokba tömörülő társaságok varázskönyveiben sok olyan bibliai, vagy más mitológiai démonikus név maradt fenn a köztudatban is, amiket meg lehet idézni segítőnek. Asmodi, vagy Asmodeus neve ősi, de újonnan is képeztek neveket, például Lucifer, a Fényhozó nevéből párhuzamot vonva "a fénytől megfutamodó" jelentésű Lucifuge. A legismertebbek közül említsünk még néhányat:

 Lilith, Forkas, Marchocias, Mefisztofelesz, Behemoth, Beliál, Belzebub, Astaroth, Belfegor, akiknek a megtestesülései, nevei az irodalomban és más művészetekben is gyakran megjelennek.

 

A 16. századi "Faustus népkönyvben": így képzelték el a démonalakokat:

Beliál egy szénfekete cammogó medve alakjában jelenik meg. Nagyok a fülei és orrával egyetemben égő piros színűek. Erős fogai vannak és három erős repdeső szárnya nő ki a nyakából. Farka hosszú.

 

Lucifer sudár alakú férfiú, bozontos és bolyhos, olyan színű, mint a veres mókus. A farka pedig tőle egészen messze nyúlik.

 

Belzebub haja testszínű, ökörfejű, két rémítő füllel, mely bolyhos és bozontos is. Tehénfarka van, és két nagy szúrós zöldessárga szárnya, mely felett tűzcsóvák repdesnek.

 

Lilith a gonosz női démon. A vihar démona, elemi erejű. A hagyomány szerint Ádám első felesége. A talmudban éjjeli szellemként bukkan fel, a kabala szerint pedig a férfiak csábítója és a csecsemők fojtogatója.

 

A démonok elűzése:

 Az ókortól napjainkig ugyanazt a módot javasolják a hozzáértők. Talizmánokat, mágikus pecséteket, szakrális cselekvéseket, varázsigéket alkalmaznak mind a megidézéshez, mind pedig a démonok által okozott "rontás" levételéhez, vagy a rontás megelőzéséhez. Alkalmas a szentelt víztől a fokhagymán át az ezüstig, a gyertyától a tűzön át a keresztig és a pentagrammáig sok szimbólum és tárgy. A démonok világa valós is lehet. A kirándulás a démonok közé pedig nem veszélytelen. Aki mégis megpróbálkozik vele, ne csupán elemózsiát vigyen az útra, hanem vértezze fel magát a legnagyobb tudással, ami nem szerezhető be könyvekből. Bár mi úgy gondoljuk, a helyzet manapság az, hogy kirándulni sem kell nagyot, ha démon által megszállt embert akarunk látni – elég beugrani pl. a legközelebbi plázába.

 

A démonok - mondja 1968-ban a német Zwernemann - testetlen, megszemélyesített és többnyire halhatatlannak vélt, természetfölötti hatalmak. Saját akaratuk van és korlátozott képességeik. Kapcsolatba hozzák őket tárgyakkal, helyiségekkel, természeti jelenségekkel, vagy tevékenységekkel. Mágikus praktikák, valamint kultikus cselekvések révén lehet befolyásolni őket. A javukra kevés jó tulajdonság írható, ami gyakorlatilag elhanyagolható. A démonok kultuszáról is érdemtelen beszélni szerinte, mivel minden démon kultuszhoz jut, ha emberek megkísérlik megidézni őket, vagyis közvetlen kapcsolatba akarnak lépni velük. Erre akkor kerül sor, ha az emberek letelepednek valamelyik démon által befolyásolt területen, vagy ott kívánnak tevékenységbe kezdeni. Akkor is sor kerülhet azonban rá, ha a démon maga jelenik meg az ember előtt. A név, vagy tartózkodási hely szerint megkülönböztetett démonkultuszok a leggyakoribbak.

 (Forrás: HarmoNet, Tóth József gyűjtése... részben, mert mi is bele-bele irkáltunk már néhány megjegyzést, viszont köszönet az eredeti szerzőnek)

 

És akkor most ugorjunk egy nagyok Kelet felé, mivel oltári (illik ide az a szó) tévedés azt hinni, hogy csupán Európában, vagy a keresztény világban ismerik a démonokat. Sőt! Minél keletebbre megyünk, annál több és színesebb leírást találunk a démonokról, még ha ezek mítikus háttere (tehát, hogy lázadó angyalok volnának) teljesen más!

Tessék:

 

KÍNA:

 DÉMON azaz gui

 A kínai panteonban és folklórban hemzsegő szellemeket általában jó szellemekre (shen) és gonosz szellemekre, démonokra (gui) szokás osztani. A rókán (róka) kívül gonosz démonnak, betegségnek és bajok hordozójának hitték az öngyilkosok, az erőszakos halált halt (például tigris által széttépett), s temetetlenül maradt emberek lelkét (lélek) és azoknak a lelkét is, akiknek az utódai már felhagytak az áldozati szertartásokkal. Ezektől a démonlelkektől nagyon tartottak, gonosz varázslataik ellen különböző védekezésül különféle eljárást, tárgyakat, amuletteket, ráolvasásokat használtak. Ilyen eljárások során pl. a lakodalmi szertartások és temetések során nyilaztak (nyíl), barackfa (őszibarack) vagy fűzfa ágával legyeztek. A démonoktól különös gonddal védték a házat, a családot és a gyermekeket. A házak bejárata előtti póznára kakas figuráját tűzték ki, a falakra tigrisképet ragasztottak. A jobb módú házaknál a kapun belül nagyméretű kőlapot vagy úgynevezett szellemfalat (fal) állítottak, mert tudvalevő, hogy a gonosz szellemek csak egyenes vonalban képesek közlekedni, így ezek megakadályozták a házba jutásukat. A házba vezető ajtókra védőszellemek képeit ragasztották. A kisgyermeket védő amulettekkel, talizmánokkal látták el, de a démonok elriasztását szolgálta a gyermek fején egy piros szalaggal átkötött copf is. A kisfiúkat jobban óvták a rontásoktól, mint a lányokat, őket a démonok is inkább kísértették, szállták meg, így gyakorta a fiúkat lányoknak öltöztették. A démonok szerencsére sok mindentől tartanak a fentebb felsorolt állatokon kívül még a macskától is, de félnek a kiáltástól, a köpéstől, a vizelettől, a nádtól, a konfuciánus vagy buddhista szent könyvek felolvasásától, a kalendáriumtól és a kardtól, főleg az olyantól, amellyel előzőleg soke embert öltek meg. A démonok világának egyik legfőbb ura Zhang Taoling volt, a taoista vallás legendás feje. A démonok másik közvetlen felettese, a kései kínai mitológia legnagyobb démonűzője Zhong Kui volt, akit általában a démonok vezetőjének is tartottak. Irodalom: Liu Csang, Csung Kuj, az ördögűző. Ford Tokaji Zsolt. Terebess 1999.; Pu Szung-ling, A templom démona. Ford. Tokaji Zsolt. Terebess 1997.; Pu Szung-ling, Lu a pokolbíró. Ford. Tőkei Ferenc. Nippon 1996.; Vu Cseng-en, Nyugati utazás, avagy a majomkirály története I-II.. Ford. Csongor Barnabás. Európa 1980.

 Forrás: www.terebess.hu

 

TIBET:

 A tibeti vallás, mint arról már sokszor esett szó, szinkretikus vallás; befogadta az önmagától eltérő vallási gondolatokat, kultuszokat. Így az ott élők a környező népek démonjait beolvasztották saját hitvilágukba. Démonhonosításnak nevezzük ezt a folyamatot.

 A démonok elleni harcot, illetve ennek tanítását a sámánok látták el az ókori Tibetben.

 Két csoportra oszthatjuk fel az ártó szellemeket; az első az e világból már megszabadult, földi erők fölé emelkedettek, akik közé több ismert "démon" is tartozik pl.:

 • Sindzse (Gsin-rdzse, jelentése "halál ura"), szanszkritul Jama az alvilági bíró és halál isten, az alvilágban ül, két oldalán egy-egy démonnal, az egyikük kezében egy mérleggel, melyben az elmúlt élet vétségei mérhetők ki, a másikuk kockákkal, melyekkel kivethető az elhunyt sorsa, illetve a számára kijelölhető pokol.

 • Namszraj, szanszkritul Vaisravana aki a négy világtáj közül, észak lokapálája a fémek és a drágakövek istene, aki a háztartásokban, mint szerencse és gazdagság isten vonult be az idők folyamán.

 • Lhámo, szanszkritul Deví, több alakban is szereplő istennő, aki hol irgalmas, hol félelmet keltő, szörnyűséges hiposztázisában jelenik meg. Ez utóbbiak közé tartozik Káli, Durga, Bahjravi (jelentése "szörnyűséges"), Mahesvari (jelentése "hatalmas úrnő")

 A másik csoportot az e világban működő, itt létrejött és ható tanvédők alkotják, ide tartozik pl.:

 • a Nödzsin (jelentése "bajt hozó" "bántalmazó") a betegségek járványok okozója, akit véres áldozatokkal lehet megbékíteni. Padmaszambhava (kinek nevének jelentése "lótuszból született") a legrégebbi buddhista iskola, a nyingmapa megalapítója, a legenda szerint a mágia segítségével több helyi istent és démont is a buddhizmus védelmezőivé változtatta.

 • Cen és the démonok, melyek alacsonyabb rendű istenek a tibeti mitológiában. Cen jelentése "erős, nemes, előkelő". The-k az égi világ alacsonyabb rendű istenei, akik a felhők között laknak. Idetartoznak a féllábú, félszemű, félkarú Theu-rangok is, akik a hagyomány szerint a kozmikus aranyteknőc zsírjából születtek. Vörös lovaikon nyargalászó nagy vadászok, akik lenyilazzák az utazókat, betegségeket küldhetnek rájuk. Hozzájuk tartoznak a különböző légköri jelenségek. Uruk Pehar, "az ég fehér theuja".

 • Lú, (más néven klu, jelentése "vízben úszó - földön csúszó") kígyóistenek, akik kisebb-nagyobb tavakban, forrásokban, folyók, patakok találkozásánál. Ők irányítják az időjárást; aszályt vagy felhőszakadást, fagyot küldenek, őrzik a hasznos ásványokat, betegségekkel verik az embereket. Feladatuk emellett az istenek palotáinak, kincseinek őrzése. Jó szándékuk elnyerésének érdekében áldozatokat mutattak be nekik. A legenda szerint, a kozmikus aranyteknős hat tojásából kikelt, kígyótestű hal-, béka-, ebihal-, kígyó-, skorpiófejű lények.

 • Düd, akik démonok és ördögök a tibeti mitológiában. A pokol fejedelmének Márának a követői, akik tíz osztályra oszlanak és az emberek negatív indulatait képviselik; vágyat, gyűlöletet, kétkedést. Mára (jelentése "megölő, megsemmisítő") a gonoszságot testesíti meg, illetve mindazt, amitől az élőlények a halálukat lelik.

 • Lha, (jelentése: "isten"), Déva istenosztály megfelelője. Rendszerint 33 istent sorolnak ide, de olyakor beszélnek 3306 vagy 3339 istenről is. Ők a magas egekben laknak, a villámlás, az eső, a mennydörgés istenei.

 • Dré, a rossz indulatú démonok, ők okozzák a vízből, élelemből származó betegségeket, az anyagi veszteségeket. Öt osztályba sorolják őket. Gyakran magát a bajt hozó eseményt is Dré-nek nevezik.

 • Ide tartoznak a nyen szellemek is, akiknek nincsen pontosan meghatározott életterük. Kedvenc elnevezésük, ahogy magukat hívatják: betegség-király/királynő.

 • Szadag, (sza-bdag, jelentése a "föld ura") helyi istenségek, akik egy meghatározott földterület felett uralkodnak. Általában antropomorf, vagy zooantropomorf (egér-, patkány-, mormota-, disznófejű és embertestű) lények. A földön, illetve északi, észak-keleti barlangokban és hasadékokban élnek. Áldozatokkal lehet közömbösíteni (rizs, füstölő)

 • Sidák, a szadag egy alcsoportja, ők meghatározott terület urai, úgymint egy szikla, hegyi átjáró, gázló. Utazáskor pestist, kórokat okoznak, melyeket áldozat bemutatásával lehet elkerülni.

 • Dön, ártó démonok, melyeknek több mint 360 válfaja van; 18 ezek közül különösen ártalmas, gyermekbetegségeket, epilepsziát okoznak.

 Mint láthatjuk, a varázslatos Tibet bővelkedik különböző démonokban, ártó szellemekben

 (Forrás: www.wicca.hu )

 

Mint láthatjátok, a démonoknak igen elterjedt a híre, az egész világon ismerik, sok helyen félik, néhol tisztelik őket. A fenti anyag azonban nem teljes. A közeljövőben szeretnénk az adatokat, ismereteket bővíteni.

Hírlevél

Hírlevélre való feliratkozás